Az ötödik kulcs

Lan a számítógép előtt, Megaman pedig a virtuális padlón ült. Mindketten lázasan gondolkodtak.
-Ugyanaz jár a fejedben, mint nekem?- nézett a fiú navijére, aki határozottan bólintott.- Akkor szóljunk a többieknek!

*

Csak a tűz ropogása törte meg a sírontúli csendet, melyre a sziklafalra vetődő árnyak jártak vad táncot.
A fiú, ügyet sem vetve a néma előadásra, a menekülés lehetőségeit fontolgatta. Ám ahányszor felderengett egy ötlet, azon nyomban el is vetette. Kis idő múlva felhagyott a tervek szövögetésével, s újra emlékeibe merült. Alakok jelentek meg a nyirkos cellában: szüleit látta, amikor édesanyja még élt, és boldog család voltak.
-A két Blaze-fiú…- mormolta csendesen Chaud. Édesanyja mondogatta mindig, mikor egymás mellett álltak az apjával. S mikor ezt mondta, mindig mosolyogva, büszkén nézett végig férjén és kisfián. Azután elment, és ő egyedül maradt. Édesapja a munkába menekült, és ő sem tehetett mást. Egyedül Protoman és Kagewara állt mellette az évek során. De nem hibáztatta érte. Hiányzott neki. Ebben a pillanatban is kimondhatatlanul hiányzott, amint szürke öltönyében, aktatáskával belép otthonukba… Azután egy másik arc rémlett fel előtte. A lányé, aki az első pillanattól kezdve csupán egy egyszerű srácként kezelte. Nem kezdett el alakoskodni Chaud Blaze láttán, mint mindenki más.
”Chaud, ez így nem jó! Tönkre teszed magad!”- visszhangzottak fejében a féltő szavak. Már addig is szimpatikus volt neki, ám mikor belenézett a ragyogó, türkiz szempárba; érezte, soha többé nem akar elszakadni Rumitól…
Egy sípoló hang rántotta vissza a valóságba, mely az ajtó irányából jött. Felnézett.
-Kagewara?
Testőre arcán megkönnyebbülés és öröm keveréke látszott.
-Blaze úrfi! Jól van?
-Megvagyok. És ön? Hogyan sikerült kijutnia?- sétált oda lassan testőréhez Chaud.
-Nincs nagyobb bajom. Kulcskártyát pedig az egyik őr „jóvoltából” sikerült szereznem, akinek ma biztosan csillagos éjszakája lesz… De most jöjjön, minél hamarabb ki kell jutnunk innen!
-Mi lesz az őrökkel?
-Azzal most ne törődjön! Sietnünk kell! Hamarosan észreveszik a létszámhiányt, és akkor már nincs esélyünk!
-Rendben!- bólintott Chaud, s néhány másodperc múlva elhagyták a sziklafalú börtönfolyosót.
Egy modern helyiséget –ahonnan lift is vezetett a felsőbb szintekre- és egy újabb folyosót elhagyva a fiú egy –igencsak jól ismert- szobába nyitott be.
-Ahogy sejtettem.- nézett körül Chaud a biztonsági központban. A terem üres volt, a monitorok sem mutattak semmi érdemlegeset. A fiú a képernyők előtt álló asztalokhoz lépett, s rögtön magához vette PET-jét. Gyorsan lefuttatott rajta egy víruskereső programot, s miután az negatívat jelzett, rátöltötte a különböző szintek térképét.
Azután mély levegőt vett, és a hívásindító gomb felé nyúlt. Ám még mielőtt lenyomhatta volna, kezét leeresztette.
”Ha most felhívom, biztosan ide fog jönni, és akkor ki tudja, mi történik vele… De már halálra aggódhatta magát miattam; nem tehetem meg vele, hogy nem szólok!”
Gyorsan begépelt egy rövid üzenetet, majd Kagewarához fordult, s egy bólintással jelezte, indulhatnak.
Viszont ebben a pillanatban az előbb használt gép egy rövid dallamot játszott le. Mindketten a monitorra néztek, melyen most egy ikon villogott vörösen. Névnek a Cerberus-terv volt megjelölve.

*

Rumiko, Mitsuki, Satsuki és Lisa ugyanabban az étteremben, ugyanannál az asztalnál ültek, mint ahol Rumi először beszélt kalandjairól, és ahol megígérték egymásnak, hogy mindvégig kitartanak.
-Egyszerűen… Nem tudom, mit csináljunk.- sóhajtott Satsu.
-Én sem.- mondta tanácstalanul Lisa.
-Már egy jó ideje egyetlen kulcsot sem találtunk!- dobbantott mérgesen Angie.- Annyi mindent sikerült már megéreznem, de azokat a rohadt kulcsokat nem vagyok képes megtalálni!
-Nyugodj meg, nem a te hibád!
-Protomannek igaza van!- lépett oda nővéréhez Mira.- Itt már nem hétköznapi erők mozognak! Lehet, hogy magukkal a kulcsokkal nem is vagy összeköttetésben…
A lány alighogy befejezte, Rumiko PET-je üzenetet jelzett.
-Te jó ég!- kapta szája elé a kezét, mikor meglátta a sorokat.
-Mi történt?- kérdezte aggódón Tsuki.
-Chaud… írt!- rebegte Rumi.
-És mit?- hajoltak rögtön közelebb barátnői. Az üzenetben ennyi állt:

Ne aggódjatok, jól vagyok. Kagewarával
hamarosan kijutunk. Ne gyertek ide, veszélyes lehet!

-Nem!- állt fel Rumi az asztaltól. Arcán eddig sosem látott érzelem tükröződött: a végső elhatározás ragyogott szemében.- Én odamegyek!
-És mi megyünk veled!- bólintott elszántan Hope.
-Rumi!- tűnt fel egyszercsak Lan arca a lány PET-jén.
-Chaud írt!
-Tudom, mi is megkaptuk…
-Lan, mi odamegyünk!
-Épp’ ezért hívtalak. Az előbb beszéltem a többiekkel. Találkozzunk negyed óra múlva a suli előtt!
-Ott leszünk!- felelték kórusban Rumiék.

*

Chaud megnyitotta a vörösen villogó ikont, s a felbukkanó fájlok között kutatva rálelt azokra, melyek az „Élő-virtuális karakter” és a „Kulcsok egyesülése” neveket viselték. Mindkettőt megnyitotta.
Az első egy különös, és bonyolult műveletet írt le: hogyan lehet egy valóságos személyt a virtuális világba „áttelepíteni”. Ahogy egyre lejjebb görgette a szöveget, egyszercsak két képen akadt meg a szeme. Az egyik egy kislányt, a mellette lévő pedig egy nőt ábrázolt. Alattuk a „Raven kísérlet, szimulációs szoba” felirat díszelgett. A kislány neve is oda volt írva: Nicole O’Brian. Chaud egyből felismerte a medál névsorában szereplő nevet.
A másik fájl szintén egy szöveget tartalmazott. Ez csak néhány mondatból állt:

„Hol természet és tudás egyesül,
Fény avagy sötétség kerekedik felül?
Eldönti az ötödik kulcs akarata,
Hogyan dől el a világok harca.”

-Blaze úrfi, most már mennünk kéne!- szólalt meg Kagewara.
A fiú bólintott, a verset és a másik szöveget PET-jébe töltve, elhagyták a termet.
A másik szárnyban csak egy ajtót tudtak kinyitni, de a rövid folyosó zsákutcának bizonyult, magasabb szintű kulcs kellet volna az ajtóhoz. Így nem tehettek mást, a nyolcszögletű teremből induló lifttel felmentek a következő emeletre.
Ahogy kiléptek a felvonóból, beszélgetés hangjaira lettek figyelmesek. A két őr háttal állt nekik, így nem volt nehéz ártalmatlanná tenni őket.
-Ezekre már úgysem lesz szükségük.- mondta Chaud, majd lecsatolta az egyik férfi fegyvertartó övét és rádióját. Társa követte példáját, s így már nem olyan védtelenül vágtak neki a menekülésnek.
-Erre!- mutatott Chaud a déli irányban elhelyezkedő ajtóra, mely egy folyosó után újabb lifthez vezetett. Ám nem volt szerencséjük: a kijárat zárva volt, és bármilyen kulcs is kellett hozzá, azt kizárólag a másik oldalról lehetett használni. Ennek tetejébe az összes lámpa kialudt, s csak jó fél perc elteltével kapcsolt be a vészvilágítás.
-Ez mi volt?!- nézett körül idegesen Chaud.
-Mintha az egész rendszer leállt volna!- gondolkodott Kagewara.- De mitől állhatott le? És miért nem kapcsolt vissza?
-És miért nem kezdték el evakuálni a dolgozókat?- mutatott rá a legfurcsább dologra a fiú.
Ekkor motoszkáló hangok sodródtak feléjük a terem másik feléből.

*

Még öt perc sem telt el, s már mindannyian a Dentech Akadémia előtt álltak, azután a rózsaszín limuzin sebesen robogott a cél felé.
Az épületet senki sem őrizte, valószínűleg nem is sejtették, hogy bárki is kíváncsi egy 20 éve bezárt árvaházra. Miután kiszálltak az autóból, elindultak a főkapu irányába, melyen megfakult tábla hirdette, az épület valaha a Vidám Mosoly Gyermekotthonnak adott helyet.
-Akkor… mindent bele!- sóhajtott Lan, azután lenyomta a kilincset.

*

„Aú! Mi volt ez?!”- gondolta fejét tapogatva Angie, mikor felébredt. Még emlékezett, amint beléptek abba a nagy csarnokba, azután pedig itt ébredt.- „Nem, nem egy újabb őrzőről van szó. Akkor ők nem lennének itt!”- nézett végig barátain, akik még csak most kezdtek ébredezni.
-Hé! Ébredjetek! Gáz van!
-Mi történt? Hol vagyunk?- ült fel álmatag tekintettel Dolly.
-Nem fogjátok elhinni!- mondta döbbenten Iceman, mikor az egyik ablakhoz lépett.
Odakint a Nap éppen akkor bukott a látóhatár alá.
-Azt akarjátok mondani…
-Hogy valahogyan átkerültünk a valódi világba!- fejezte be Mira mondatát Suhanc.
-Mit találtál?- nézett Dolly Protomanre, aki egy jókora, egész’ a plafonig felérő festményt nézett, mely itt-ott elemelkedett a vászon síkjától, térbelivé téve a hatást. A gyerek kérdésére Ang is felfigyelt, s mikor odasétált barátja mellé, különös dolog történt: az egyik rész, egy szélharang, fényleni kezdett.
-Világít!- mutatott Dolly a fénylő tárgyra.
Angie Protomanre nézett, aki bólintott. A lány ezután ismét a szélharang felé fordult, s óvatosan megérintette. Amint hozzáért, egy pillanatra vakító világosság árasztotta el a helyiséget.
-Jól vagy?- kérdezte aggódón Megaman, mikor véget ért a jelenség. Angie csendesen mosolygott.
-Srácok! Megtaláltuk a harmadik kulcsot!

*

-MEGAMAN!- kiabált Lan a szemcsés képernyőnek, de erőfeszítése hasztalannak bizonyult, a PET néma maradt.
-Biztosan jól vannak!- próbálta nyugtatni Maylu.
-Szerintem váljunk szét!- szólalt meg Tory.
-Igaza van.- bólintott Yai.- Hatalmas az épület…
-OK.- egyezett bele Rumiko.- Mi megyünk arra.- mutatott a háta mögött nyíló ajtóra.
-Mi pedig megyünk a lépcsőházhoz.- mondta Dex, és a kétfelé vált csapat megkezdte a felderítést.

*

Mivel a lift áram híján nem működött, és a felfelé vezető lépcsősor ajtaja is zárva volt, Lanék az alagsor felé vették útjukat.
Rögtön a lejárattal szemben egy újabb ajtóba botlottak.
-Generátor terem, idegeneknek tilos a bemenet!- olvasta hangosan Maylu a fekete betűket.
-Zárva!- csapott az ajtóra dühösen Lan.
Ezen kívül még három ajtót találtak, ám egyik sem volt nyitható. Azonban a legutolsó különbözött a többitől: a félfára valaki egy rombuszt vésett, alá pedig az „átjáró” szót karcolta.
-Most úgysem tudunk mit tenni. Menjünk vissza, hátha a többiek találtak valamit.- javasolta Tory.
-Rendben.- bólintott Lan, ám tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a generátorterem mellett húzódó, sötétbe vesző folyosóról. Úgy érezte, mintha figyelnék, s csak remélni tudta, nincs igaza.

*

A bejárat mögött a tanári részleg húzódott, ám bemenni csak az igazgatói irodába tudtak. A többi szoba vagy zárva volt, vagy csak a másik oldalról lehetett kinyitni. A teremben nem volt semmi figyelemreméltó, így hamarosan a szomszédos szobában kötöttek ki.
-Nézzétek!- szaladt az egyik lecsupaszított asztalhoz Mitsuki.
-Találtál valamit?- kérdezte Lisa.
-Lift!- mutatott a kulcsra a lány.
Mikor kiléptek a tanáriból az aulába, akkor vették csak észre a mellettük álló, nyitott portásfülkét.
-Öregem, ezt a mázlit!- csillant fel Satsuki szeme.- Itt az összes kulcs!- biccentett a falra rögzített, üvegajtós szekrényke felé. Miután magukhoz szólították az összeset, visszamentek a főkapuhoz. Lanék éppen akkor jöttek fel a pinceszintről.
-Találtatok valamit?- nézett a lányokra Tory.
-Kulcsokat.- felelte Rumi.- És ti?
-Nincs köztük egy, ami a generátorteremhez jó?- tudakolta Yai.
-Ööö…- pörgette végig a kártyákat Satsu.- Megvan!- nyújtotta át a lánynak.
Nemsokára már mindannyian a hatalmas gépet nézték.
-És most mihez kezdünk?- nézte a fémtömeget Rumi.
-Szerintem be kéne kapcsolni.- találgatott Lisa.
-Ok, de hogyan?- fonta össze karjait Tsuki.
-Azt hiszem, ez a tábla azt mutatja, hogyan kell üzembe helyezni.- nézett Tory a falon függő, fakeretes táblácskára.- Először be kell indítani a tartalék áramforrást.
-Megvan!- tolt fel egy súlyos kart Dex.
-Rendben. Azután az indítógombokat kell benyomni: először a jobbat, utána a balt és végül a középsőt.
Amint Lan az utolsó gombot is bekapcsolta, a generátor felmorajlott, s a helyiséget félhomály burkolta be. Már épp’ nyitották volna az ajtót, mikor a túloldalról valami teljes erejéből nekivágódott.

*

-Sikerül kinyitni?- hajolt közelebb Mirához Roll.
-Már csak egy kicsi kell neki…- mormolta a lány.- És… kész!
-Szép volt hugi!- csettintett elismerően Ang.
Az ajtó kinyílt, és a kis csapat hamarosan már az eggyel lejjebbi emeleten járt. Elkezdtek körbenézni a folyosókon. A szint közepén erkély-szerű galérián át lehetett lenézni a földszintre. Angie fénygömbje biztosított némi világosságot, ám ahogy odakint egyre sötétedett, az alsó szintről egyre kevesebb fény derengett fel.
-Ahogy nézem, ezek osztálytermek…- vizsgálta az ajtók számozását Megaman.
-És mindegyik zárva.- ingatta fejét Hope.- Mi a baj Dolly?- guggolt le a kislányhoz a kékmintás navi, de a gyerek csak rémülten bámult a távolba.
-Ügyes is érez valamit!- nézett Roll a kutyára, aki homlokát ráncolva összpontosított.
-Vigyázzatok! Vírusok!- kiáltotta Mira, s alighogy az utolsó hang is elhagyta a torkát, két fenevad ugrott elő a sötétből.
-Kiberkard!
-Megalézer!- rontott nekik a két fiú, s a dögök pár pillanat elteltével bitjeikre hullottak szét.
-Ez azt jelenti, ha tényleg a valódi világban vagyunk… akkor… Mihamarabb meg kell találnunk őket!- nézett könnybe lábadt szemmel nővérére Mira.
-Nyugi!- ölelte át a lányt Angie.- Megtaláljuk őket!

*

Chaud és Kagewara feszülten figyelt. A halk zörej, ami leginkább surranó léptekre hasonlított, egyre hangosabbá vált.
-Ez meg hogy került ide?!- a fiú döbbenetében még a fegyvert is leeresztette. A felvonó gépháza mögül egy őrszem vírus csoszogott elő. Látszólag nem vette észre az idegeneket, mert nyugodtan sétálgatott.
Chaud nem akart kockáztatni, így a felvonót megkerülve az északi szárny felé indultak. A folyosón balra fordulva rögtön a szimulációs terem ajtaja várta őket.
-Uram!- kiáltotta Kagewara. Chaud még látta, amint a nő berohan az egyik szobába.
Nyomában három vírus loholt. Nem tétováztak, az elektromos töltetek kiiktatták a rájuk támadó fenevadakat. Benyitottak, ám a helyiség látszólag üres volt.
-Merre van?- nézett körül Chaud.- Nyugodtan előjöhet, nem fogjuk bántani!
-Ne féljen! Segíteni akarunk!- bíztatta Kagewara is az ismeretlent.
Egyszercsak az egyik szekrény mögül egy szőke fej bukkant elő, majd egy fehér köpenybe öltözött, 40 év körüli nő lépett elő. Szemében kétségbeesés látszott.
-Nem tudnak segíteni. Innen már nincs kiút…
-Maga tudja, mi folyik itt!- tett egy lépést Chaud az idegen felé, mire ő riadtan húzódott hátrébb.
-Nyugodjon meg! Üljön le, és mondja el, mit tud.- nyújtotta kezét Kagewara az idegen felé. De ő nem fogadta el, hanem hátat fordított, s -mint aki már semmit sem veszíthet- mesélni kezdett:
-Azt hittem, minden másképp lesz! Mikor beléptem, nem erről volt szó! Igen tudom, mire vállalkoztam. Nem vagyok én szentéletű! Csak azt a szerencsétlen gyereket sajnálom… Bár még ő járt a legjobban! Örök életet kapott, ráadásul a főnök kegyeltje lett! És semmit sem kellett érte güriznie! Ez a legszarabb az egészben…- a nő szája fájdalmas mosolyra húzódott.- Mi itt szétdolgozzuk az agyunkat, ő meg ül a babérjain, és mindenkit csicskáztat! És még csak el sem tudsz tűnni! Mert megtalálnak… Bárhova bújj is, az ő kezük mindenhova elér; és ha áruláson kapnak, neked véged! De aki nem csinált semmit, annak miért kell megdöglenie?! Hm?!- az idegen szinte hisztérikus kacagásban tört ki- Ők szépen elmentek valami biztonságos helyre, minket meg itthagytak! És ez is amiatt a ribanc miatt van! Mióta rájöttek, hogy ő lesz az utolsó kulcs, már semmivel sem törődnek, csak a Cerberus feltámasztásával. Aki kijutott, kijutott…
Egyszercsak sivító üvöltés hullámzott végig a termek között.
-Basszus! Nem tudom ti hogy vagytok vele öcsi, de én nem várom meg anyucit!- azzal a nő szemvillanás alatt eltűnt a szellőzőrendszerben.
-Maga szerint mi lehet „anyuci”?- nézett idegesen testőrére Chaud.
-Ha megbocsátja, inkább nem szeretném megtudni!

*

-Mi volt ez?!- Rumi majd’ fél métert ugrott ijedtében. Az ajtó újra megremegett.
”Gyerünk!”- Lan azon kapta magát, hogy önkéntelenül is valami fegyver után kutat. Hamarosan észre is vett egy halom vascsövet.
-Dex! Tory!- szólt társainak, majd a csövek felé bökött. A fiúk bólintottak; majd –a többieket hátraküldve- óvatosan kinyitották az ajtót. Alighogy nyomódott a kilincs, rögtön egy kutyaformájú tűzvírus rontott rájuk.
-Lan!- próbálta figyelmeztetni barátját Maylu, a fiú azonban már nem kerülhette el a sérülést. A fenevad csúnyán megharapta a jobb karját. Csak Dex közbelépésének köszönhette, hogy ennyivel megúszta. A vírus ugyan csak eszméletlenül hevert a földön, az így nyert idő alatt végülis sikerült visszarohanniuk a földszintre.
-Hadd nézzem, mennyire súlyos!- ment oda a fiúhoz Satsu.
-Nem vészes…- mondta Lan, ám arcán látszott, nincs túl jól.
-Muszáj lesz fertőtlenítenünk!- vonta le a következtetést Satsuki.
-Megnézem, működik-e a lift!- mondta Mitsuki, s még mielőtt bárki bármit csinálhatott volna, a lány rögtön a felvonó ajtaja előtt termett. Mélyet sóhajtott, és aktiválta a kulcskártyát. Szíve a torkában dobogott, ahogy hallgatta a fémek csikorgását. Fogalma sem volt, mi várja az ajtón túl. Háta mögött a sejtelmes félhomály, előtte az eddig zárt liftajtó… A két szárny között először csak egy vékony fénycsík jelent meg, mely végül ajtóméretűre szélesedett.
A felvonó üres volt, csupán egy apró tárgy hevert az alján.
”Király, a lift nem működik…”- nézett a szétrombolt kezelőpanelre.- ”De legalább ezt megtaláltam!”- azzal a lépcsőház kulcsával visszasietett barátaihoz.
Mivel a korábbi terepszemlén nem találtak orvosi szobát, elindultak a lépcsők felé.

*

A két bejárat egyszerre nyílt ki.
-Angie?…
A navi megdermedt. Lassan oldalra nézett. Eszével tudta, hogy ez a pillanat be fog következni, mégis alig hitt szemeinek. Az a személy, akiért bármit megtett volna, és akitől születése óta egy egész világ választotta el, most ott állt előtte.
Szép lassan a többiek is befutottak, s mindegyikükben ugyanaz játszódott le, mint Angie-ben.  A döbbent csendet végül Dolly törte meg:
-Lisa!- kiáltotta boldogan, s a következő pillanatban már irányítója nyakában csüngött.
-Hála az égnek, hogy jól vagytok!- sóhajtott megkönnyebbülten Mira.
-De… Hogyan…- hebegett Dex.
-Mi sem tudjuk. Guts!- felelte navije.
-Lan! Megsérültél!
-Nyugi pajtás!- mosolygott navijére a fiú- Túlélem!
-Főleg, ha végre megtaláljuk az orvosi szobát!- próbálta újra normális kerékvágásba terelni barátait Satsuki.
-Ööö… Megpróbálhatom meggyógyítani…- ajánlkozott Angie.
-Rendes tőled, de szerintem nem kéne. Nem tudjuk, milyen hatással lesz a szervezetére.
-Ja, tényleg…- adott igazat irányítójának a lány.
Végülis elindultak, s újabb kellemetlen meglepetés nélkül sikerült átérniük az emelet másik felébe. Ang segítségével hamar megtalálták a villanykapcsolót.
-Ez szinte teljesen ki van fosztva!- állapította meg Maylu.
-Azért csak találunk valamit!- Protoman határozottnak akart látszani, ám ahogy a gyógyszeres szekrényhez sétált, keze kicsit megremegett. Végül kinyitotta az üvegajtókat, s két csomag gézt nyújtott át a sérültnek.
-Köszönöm…
-Kimegyek őrködni.- mondta szenvtelen hangon a fiú, s az ezt követő másodpercben már csak a zár nyelvének kattanását lehetett hallani.
Rumiko és Angie egymásra néztek, s a navi bólintott.
-Minden rendben?- sétált oda Protomanhez Rumi, majd a galéria korlátjára támaszkodva bámulta az egyre feneketlenebbé váló sötétséget.
-Persze.- a fiú nem nézett rá, inkább ő is a korlátnak támaszkodott. Az orvosi szoba tejüveg-ablakai gyér fényt engedtek a folyosóra.
-Ne hazudj! Chaud miatt rágod magad?
-Részben.
-Részben?- hökkent meg Rumi. Ez volt az egyik legváratlanabb reakció.
Rövid hallgatás után a lány törte meg a csendet:
-Ha lelki szemetesláda kell, állok szolgálatodra!- mondta vidáman.
-Néha pont olyan vagy, mint Angie.- sóhajtott Protoman, s arcán halovány mosoly jelent meg- Ő is örök optimista. Mindig, még a legnagyobb bajban is képes mosolyogni… Talán ez az egyik ok, amiért beleszerettem…- a srác már nem is nagyon figyelt oda, mit mond.- Néha… nem értem, miért van velem… Félek… Félek, ha egyszer komoly küzdelemben lát, ha megismeri az igazi Protomant…

-Van valami, amit még nem tudsz.- a lány egyenesen a navi szemébe nézett.- Volt egy időszak, mikor komolyan megijedtem.
-Mikor?- kérdezte döbbenten Protoman.
-Miután eltűntetek, Angie csupán árnyéka volt önmagának… Fülig szerelmes beléd, és ezen még egy világvége sem fog változtatni! Nekem elhiheted!
-Hé skacok! Kezdjek féltékeny lenni?!- dugta ki fejét Ang.
-Nyugi, tudod, hogy foglalt vagyok!- kacsintott navijére Rumi, azzal visszament barátaihoz.
-Mi volt a téma? Már ha szabad tudnom…- kérdezte incselkedve a navi.
-Szabad. Te voltál!- felelte a fiú, s ujjait végigfuttatta a lány vonásain.
-Nem szép dolog másokat kibeszélni a háta mögött!- vágta égnek orrát Ang, de fél szemmel továbbra is barátjára sandított.
-Még akkor sem, ha csupa jó tulajdonságról volt szó?- karolta át Protoman a lány derekát.
-Ez esetben kivételt tehetünk!- suttogta mosolyogva barátnője, és gyengéd csókot lehelt szájára. Mely persze rögtön viszonzásra is talált…
A meghitt pillanatból egy messziről jövő, mégis tisztán hallható, sivító üvöltés rángatta ki a fiatalokat.
-Mi volt ez?- szegezte tekintetét Ang a tátongó mélységre.
-Nem tudom!- a fiú támadásra készen várt, ám nem történt semmi. Csupán az ódon falak közt visszhangzott az üvöltés…
-Mi történt?- a nyíló ajtón Lan száguldott ki.
-Semmi bizalomgerjesztő!- Angie rossz érzése folyton nőtt. Nem tudta, mitől származik a hang, de abban biztos volt, ember nem adhatta ki… Ezután újabb, kétségbeesett kiáltás sodródott feléjük. Mintha egyenesen a Föld gyomrából érkezett volna a segélykérés…
-A pince felől jön…- nézett komoran Lan.- Ti voltatok fenn! Találtatok bármi olyat, ami egy kulcshoz legalább hasonlít?
-A szélharangon kívül semmit.- ingatta fejét Ang.
-Akkor ezen a szinten kell lennie… Az alagsorban az egyik ajtó mellé az ”átjáró” szót írta valaki, viszont ezek a hangok mélyebbről jöttek!
-Maradjatok itt! Körülnézek!
-Egyedül?!- nézett barátjára a lány.
-Így könnyebben észrevétlen maradhatok. Ne aggódj, hamar visszajövök!
-Ezeket ne hagyd itt!- nyomta Protoman kezébe a kulcskártyákat Lan.
-Kösz!
-Te meg egy darabban gyere vissza légy szíves!- mosolygott a fiúra Angie, ám szemeiből rettegés sugárzott.
-Megbeszéltük!- bólintott Protoman. Még egyszer megölelte a lányt, azután elindult.
Éjfekete lepel borult mindenre, ahogy az ajtó becsukódott.

*

A döngő léptek egyre közeledtek. Már csak alig néhány méter, és elérik a bejáratot.
Durr… durr… durr… durr…
A félelem fémes íze szinte belemaródott a két ember szájába.
Durr… durr…
Aztán egyszercsak abbamaradt. A csend fülsiketítő volt.
-Gyere!- ragadta meg Chaud karját a férfi, s azonmód a szellőző bejáratához rántotta. Észre sem vette, hogy letegezte főnökét. Most csak arra összpontosított, hogy fogadott fiát mihamarabb biztonságban tudhassa. A hirtelen mozdulat kizökkentette Chaudot a kábulatból.
Az éles karmok úgy hasították fel a fémajtót, mintha csupán selyemből lett volna.
-Tűnjünk el innen!- guggolt le a férfi is, és mindketten bemásztak a labirintusba.
A szörny újabb támadást intézett a bejárathoz, de ekkor ajtócsapódást, utána pedig szitkozódást hallottak.
-Te rohadék! Azt hittem, már elkotródtál!
Felismerték a nő hangját, utána a sikoltást, és újra azt a halott, ordító csöndet…
-Elkapta…- nézett maga elé megrökönyödve Chaud. Ezidáig büszke volt hidegfejűségére, de most már igencsak kezdett kiborulni.- De miért?! Egy program nem eszik!
-Menjünk tovább!- tette kezét a fiú vállára Kagewara. A válaszokat ő sem tudta, viszont remélte, a mozgás valamelyest eltereli a figyelmüket.
Az első kijárat a szomszéd helyiségbe vezetett. Az ajtó még nyitva volt…
Chaud rákényszerítette magát, hogy ne nézzen oda.
Ezután egy hosszabb szakasz következett. A fiú a térképre koncentrált, így két balkanyar után rögtön meg tudta mondani, hogy a 2-es laborhelyiségben vannak.
”Mi volt ez? Mi volt ez? Mit akart? Ki hozta létre? Csak egy van belőle? Ha nem, hol van a többi?”- a srác úgy érezte, szétrobban a feje.
-Pihenjen egy kicsit!- mutatott testőre az egyik irodai székre.
-Rendben, de csak ha ön is lazít!- nézett a férfi szemébe Chaud.
-Amíg veszélyben van, nem pihenhetek!- Kagewara állta a fiú tekintetét.
-Mikor hagy fel végre a távolságtartó magázódással?
-Tudom, hogy nagyon régre nyúlik vissza a barátságunk, de mégiscsak a főnököm…
-Amikor lerántott a szellőzőhöz… Nem magázott. Őszinte volt… Maga olyan mintha a második apám lenne. Úgyhogy innentől csak Chaud, rendben?- nyújtotta kezét a fiú.
-Viszont akkor ön… vagyis akarom mondani, te is hívj Kennek!- fogadta el a kézfogást Kagewara.
-Most merre?- huppant le a srác az egyik székre.
-Ha akarnánk se tudnánk visszamenni a folyosóra.- vizsgálta meg a zárat a testőr.
-Vajon elment már?
-Én nem hallok semmit. És amikor jöttünk… akkor sem láttam semmit…
-Mindenesetre jobb a békesség.- sétált oda a másik ajtóhoz Chaud. Az gond nélkül kinyílt.
Az 1-es terem kijárata szintén nyithatatlan volt, viszont innen újabb szellőzőjárat indult, melyen áthaladva a nyugati szárnyban találták magukat.
-Nézd!- mutatott Kagewara az egyik kompjúterre, amin egy ugyanolyan ikon látszott, mint amit a biztonsági szobában nyitottak meg.
-Úgy tűnik, a rendszer összes gépén van ilyen.- lépett be a programba Chaud.
Nagyrészt ugyanazok a fájlok tűntek fel, mint előző alkalommal, ám egy kitűnt a többi közül. A fiú rákattintott a borítékra:

FIGYELEM!
Ezúton értesítek minden
kollégát, hogy a szim. szoba
kódja megváltozott.
Az új kombináció: #16F8G35
És még mielőtt kapnám a
fejmosást, közlöm, hogy a
levelezési rendszerünk feltörhetetlen!
              Nanako

*

Már vagy a nyolcadik helyiséget is elhagyta, de nemhogy bármit talált volna, volt olyan, amelybe be sem tudott menni.
”Na végre!”- gondolta, mikor kigyulladt az apró, zöld lámpácska.
A szoba egy újabb folyosót rejtett, melyről mindkét oldalra nyíltak ajtók. Protoman módszeresen kezdte körbejárni a helyiségeket. Szeme lassan kezdett hozzászokni a sötétséghez. Már kezdte azt hinni, fölöslegesen jött ide, mikor az egyik ajtó végre engedelmesen kinyílt.
Odabent már csak az üres bútorok várták, vagy ami maradt belőlük az évek során.
”Itt sincs semmi!”- támaszkodott lemondóan az egyik íróasztalnak, mely megreccsent a ránehezedő súlytól. És az egyik fiók is kicsusszant egy kicsit…
-Ez mi?- vette kezébe a bekeretezett képet. Letörölte róla a port, és akkor látta, hogy két lányt ábrázol.
”Nicky és Anette örökké barátok!”- volt a fotó aljára írva.
A fiú még egy pillantást vetett a fiókra, s akkor vette észre a kulcsot, mely ezidáig a kép alatt rejtőzhetett.
-Lan biztosan erre gondolhatott…
Visszatolta a fiókot, s elindult a kijárat felé.
Hirtelen karddá alakult jobb karjával a galéria sötétjébe hasított.
-Azt hitted, elkaphatsz?- tette fel a költői kérdést, miután likvidálta a rátámadó vírust. Ezután –amilyen gyorsan csak tudott- visszasietett társaihoz.

*

Dolly Lisát, Ügyes pedig Dolly-t párnának használva szunyókált, a többiek pedig navijeikkel beszélgettek. Látszott rajtuk, még mindig nehezen hiszik el a történteket.
-Árulj el valamit!- fordult Angie-hez Yai.- Honnan tudtad, hogy a szélharang az egyik kulcs?
-Először is: jól látható jelei voltak.- felelte a lány- Másodszor: nos… egyszerűen tudtam, és kész. Nem tudom megmondani mit, de határozottan éreztem valamit…
Lassan nyílt az ajtó…
-Csak én vagyok!- mondta Protoman, mikor szembetalálta magát harckészültségben lévő barátaival.
-Máskor nyugodtan kopoghatsz!- zsörtölődött Mitsuki.
-Megtaláltam a kulcsot.- engedte el a megjegyzést a srác, azzal –a képpel együtt- odaadta a lánynak.
-Az jó. Akkor induljunk!- bólintott Megaman.
Miután maguk mögött hagyták a valamelyest biztonságot jelentő orvosi szobát, a lépcsőház felé indultak.
Protoman érezte, ahogy barátnője a karjába kapaszkodva, egész testében remeg. Sajnálta, hiszen tudta jól, Ang mennyire utálja a sötétet…
A félhomály, ami az alagsorban várta őket, valódi fényárnak tűnt.
Tsuki ellenállás nélkül el tudta fordítani a kulcsot. Odabent mindenféle lim-lom állt rendezetlen halmokban, ám figyelmüket a helyiség túlsó felében lévő lift keltette fel.
-Szerintem elég nagy, hogy mindannyian beférjünk.- nézett a jókora felvonóra Roll.
-Igen, ahogy nézem, ezt nem csak személyszállításra tervezték.- bólintott Tory.
Az elektromos motorok felberregtek, s a csapat lassan eltűnt a föld felszínéről.

*

-Biztosan akkor eshetett ki, mikor a szörny elől menekültünk!- kutatta át zsebeit Kagewara már vagy tucatjára az elmúlt fél perc alatt, ám a kulcskártyának hűlt helye volt, s így az északi szárnyba való bejutás is lehetetlenné vált.- Nem tudom, hogyan fordulhatott elő…

-Hagyd, ez velem is megtörténhetett volna.- Chaudnak még mindig nem sikerült megszoknia, hogy tegezze a nála legalább 20 évvel idősebb férfit. Ráadásul eszébe jutott a rendőrség rendszerében felejtett medalion…
”Hogy hagyhattam ott?!”- korholta magát, ahányszor csak eszébe jutott.
Mikor visszaértek, a nyolcszögletű terem üres volt…
-Menjünk a könyvtárba, hátha találunk túlélőt…- a fiú csak azután kapott észbe, hogy kimondta a szavakat.
Kagewara némán bólintott.

*

A lift halk, csilingelő hanggal jelezte, megérkezett. A szűk folyosón léptük visszhangzott.
-Mira, ehhez te értesz!- nézett a kijáratot zárva tartó kódpanelre Iceman.
-Megpróbálok sietni…- mondta a lány, majd szemét behunyva tenyerét a digitális lakatra tette.- Kész!- ütötte be a kódot, majd mindannyian beléptek a főterembe, amelynek közepén egy felvonó állt.

*

A könyvtár az egész nyugati szárnyat elfoglalta. A terem –a helyrajz szerint- négy oldalról és átlósan is végigjárható lett volna, ám a helyzet korántsem volt ilyen egyszerű.
-Jó nagyot kell kerülnünk…- nézte az eltorlaszolt ”utcákat” Kagewara.
Már a táv felénél jártak, mikor különös hangokra lettek figyelmesek.
Durr… durr… durr…

*

-Lisa! Mi volt ez?- húzódott közelebb irányítójához Dolly.
-Nem tudom…- felelte elhaló hangon a lány.
Ekkor pisztolyok dördültek, azután valaki kiáltott…
-Rumiko!- kiabált nővére után Mitsuki.
-Várj, ne rohanj el!- kapott volna a lány után Hope, de ő gyorsabb volt.
Felismerte a hangot.
”Ez Kagewara volt… Akkor Chaud sem lehet messze!”
Újabb hangok sodródtak felé. Háta mögött nyílt az ajtó, a terem közepén pedig ádáz küzdelem folyt. Felbukott egy könyvben, de azonnal talpra állt. Még arra sem hagyott időt magának, hogy fájdalmat érezzen… Ebben a pillanatban valami szélsebesen átszakította a könyvszekrényt, és teljes erőből a falnak vágódott.
Rumi elsőre nem is tudta, mi… vagy inkább ki találta el majdnem.
-Arakashi kisasszony…
-Úr Isten! Mi történt?- guggolt le az összetört férfihez Rumiko.
-Chaud…- a testőr csak ennyit tudott kinyögni, mielőtt feje előrebukott.
HIIIIIIIIII…

Szinte beleremegtek a falak a sivító üvöltésbe. A lány dermedten nézte a 3 méteres bestiát, amint légies könnyedséggel kerüli ki a fiú lövedékeit, mintha csak teleportált volna… Rumiko nem gondolkozott. Felkapta az ájult férfi pisztolyát…
-Ez nem lehet igaz!- hallotta Chaud hangját, mikor fegyvere az utolsó golyó után fájdalmas ürességgel kattogott. Ezután már csak várt…
A szörnyeteg lendítette hatalmas karmait, ám ekkor pofája természetellenes grimaszba merevedett. Minden egyes dörrenésre rándult, mígnem a halált hozó muzsika elhallgatott, s a fenevad befejezte utolsó táncát…
A lány még mindig célra tartott. Füle csengett az erős hangtól, karjai fájtak, ahogy a pisztoly hátrarúgott. Azután elejtette a fegyvert… Gyengének érezte magát…
Chaud nem hitt a szemének. Csak akkor kapott észbe, mikor látta, hogy barátnője az ájulás szélén áll.
-Rumi!- ölelte szorosan magához szerelmét.
-Istenem Chaud! Én annyira féltem! Nagyon hiányoztál…- zokogta a lány. Ám hosszú idő óta először ezek a boldogság könnyei voltak…
-Ne sírj, most már minden rendben lesz!- törölte le a srác barátnője arcát.
-De akkor a te szemed se csillogjon!- felelte mosolyogva Rumi.
-Hogy van?
-Rendbe fog jönni?
”Kagewara!”- hasított mindkettejükbe.
Azonnal visszarohantak a testőrhöz.
-Ezek szerint nem csak a vírusok jöttek át…- jártatta végig tekintetét döbbenten a naviken Chaud.
-Nem…- válaszolt egy jól ismert hang a háta mögül.
-Protoman…- nézett a fiú szemébe – Neked volt igazad!- fogott kezet régi barátjával.
-Valamit találjatok ki, mert már nem húzza sokáig!- szólalt meg idegesen Ang, miközben az egyre gyengébb férfit figyelte.
-Angie… Próbáld meg!
-De Mira…
-Ha nem teszünk semmit, meghal…- mondta csendesen a lány.
Nővére mélyet sóhajtott.
-Rendben.- bólintott végül.
Egyik kezét a saját, másikat Kagewara mellkasára tette. Lassan mindkettejük körül halvány, ködszerű derengés jelent meg. A jelenség nem tartott sokáig, s hamarosan a testőr szemei kinyíltak.
-Sikerült neki!- ujjongott mindenki.
-Mi… történt?..- nézett körül kábultan Kagewara.
-Palacsintát akart játszani, de most már minden OK!- kacsintott Angie.
-Köszönöm… Angel kisasszony?- a férfi csak most eszmélt rá, kivel társalog.
-Ez egy hosszú sztori… Majd útközben elmeséljük…- ingatta fejét Yai.
-Szerintem Mira ki tudja nyitni.- tűnődött Dex, miután Chaud felvázolta, miért is jöttek a könyvtárba.
-És, ha esetleg nem, akkor is vissza tudunk jönni!- mondta Suhanc.
Menet közben Rumiko elmesélte barátjának, mi történt, miután elváltak; és gyorsbemutatót tartott a csapat legújabb tagjairól.
-Nem erre mondtad, hogy zárva van?- nézett Mitsuki az eddig valóban zártnak hitt ajtóra, mely most tárva-nyitva állt.
-De igen.- válaszolt nyugtalanul a fiú.
Túl sok választásuk nem lévén, bementek. A terem egy óriási, növényekkel teli télikertnek adott helyet. A túloldalon egészen a mennyezetig felérő kapu magasodott. Középen, egy faragott kőtalpazaton egy gyönyörű rubinrózsa szórta szét a fényt.
-Azt hiszem…- indult meg Angie a csiszolt virág felé, ám ekkor egy hang szakította félbe:
-S ím az 5 kulcs összeállt!
-Sozaburo!- Kagewara és Chaud rögtön felismerték. Ezer közül is kitűnne a hang, mely elárulta őket.
-Nem hagyjuk, hogy keresztülhúzzátok a számításainkat!- lépett elő egy lila-zöld páncélos navi.
-Ti támadtátok meg a kórházat!- kiáltotta Megaman.
-És maga verte át Blademant!- tette hozzá dühösen Roll.
-Hát igen… Csakhogy már nem lesz esély rá, hogy ezt bárkinek is elmondjátok! Virusman! Méregtüske! Battlechip bent, és… FELTÖLTÉS!
Lanék legnagyobb döbbenetére az akció sikeres volt, s a következő pillanatban mérges fullánkok elől húzódtak fedezékbe.
-Nem tudjuk támadni! Emlékszel, mi volt a múltkor is!- figyelmeztette barátját Megaman.
-De akkor még nem voltunk veletek!- nyújtott át Lanek egy kapcsolódóchipet Rumi.- A regenerálódás majd megvéd!
-Igaz!- élénkült fel a srác- Készülj Angie! Kapcsolódás!
A lány fénycsóvává alakult, majd energiája egyesült a fiúéval.
-Na nem baj, legfeljebb vigyázok, hogy csak téged töröljelek ki!- húzódott gonosz vigyorra Virusman szája.
-Azt lesheted! Fénydárdák! Battlechipek bent, és… FELTÖLTÉS!- kiáltotta Lan, mire navije kezében legalább 1,5 méter hosszú szikrázó nyalábok jelentek meg.
-Na nem olyan könnyű a dolog, mint ahogy azt te gondolod!- tért ki a dárdák elől az ellenség.
”Hadd csináljam én! Nem akarom, hogy törlődjön…”- hallotta a fejében Megaman Angie könyörgő hangját.
”Rendben!”- felelt gondolatban a kérésre.
Ang várta a megfelelő pillanatot…
”MOST!”
-Bénítósugár!- ugrott fel a fiú. A támadás Virusmant és Sozaburot egyaránt érte.
-Köszönöm!- mosolygott a lány, mikor már újra saját lábán állt barátai mellet. Megaman bólintott.
Ang elvette a rubint a talpazatról, majd mindannyian a kapuhoz sétáltak. A fémbe, szemmagasságban egy legalább 1 méter széles rombusz volt beleágyazva. Két sarkában már ott volt az iránytű és a kristály…
-Szerintetek mi történik, ha a maradék is a helyére kerül?- nézte Tsuki a kaput.
-Talán csak egyszerűen kinyílik…- vetette fel Roll.
-És mi van, ha valami egészen más történik?- mondta jelentőségteljes pillantás kíséretében Satsuki.
-Akármi is lesz, nem derül ki, ha csak itt állunk!- szólalt meg türelmetlenül Angie.
-Igaz…- bólintott Rumi.
Végül berakták a másik két kulcsot is.
-Az ötödik még mindig nincs meg! Nem értem, miért mondta a pasas!- sóhajtott Hope.
-De megvan.- mutatott Chaud a rombusz közepén lévő jelre, mely megegyezett az Angie mellvértjén lévő szimbólummal.
-Arra akarsz kilyukadni…- hüledezett Tsuki.
-Angie az ötödik kulcs.- bólintott a fiú.
-Tehát ezért volt minden… A kastély, az őrzők, minden…- a lány előtt végre az utolsó részlet is kitisztult- Akkor a Cerberus is bennem van! Azonnal vissza kell csinálnunk az egészet! Ghostman csak úgy tudta elintézni, ha magába zárta a programot!
-Késő Angyalkám!- nevetett Raven.
A kapu kinyílt, s abban a pillanatban erős kezek ragadták meg a lányt.
-Engedjetek! SEGÍTSÉG!- rúgkapált Angie, sőt még támadni is próbált, de a köpenyesek szorítása nem engedett.
-Eresszétek el!- kiáltotta Protoman, ám ekkor újra megjelent az öt navi.
-Gyerünk!- siettek volna barátai is Ang segítségére, de az ellenség minden támadást blokkolt. Ám ők nem támadtak…
A terem közepén ugyanolyan jelkép terült el, mint ami a kapun látszott, csak épp legalább 20-szor akkora. Négy sarkában egy-egy kőoszlop állt a négy elem szimbólumával. Fölötte pedig a Nap és a Hold hatalmas, stilizált képe látszott.
”Ha az egészet egy síkba forgatnánk, pont olyan lenne, mint az a festmény, amit Mira talált…”- gondolta Angie, mikor a köpenyesek a szimbólum közepére cipelték. Menekülésre esélye sem volt, mert amint hozzáért a padlóhoz, egy fényhenger emelkedett a magasba. Az idegenek még át tudtak menni a falon, de ő csapdába esett.

-S a Pokol kitárja kapuit!- kiáltotta Raven, mikor a szentély felizzott.

VÉGE
a
10. fejezetnek!
J