Emlékezz!

-NE!- kiáltotta kétségbeesetten a lány, mikor felriadt álmából.- Hála az égnek!- dőlt hátra megkönnyebbülten. Körülnézett: az elétáruló látványt még itt-ott halovány rémképek tarkították, ám nemsokára ezek az apró foszlányok is semmivé lettek.
Ezt a helyet rajta kívül senki sem ismerte. Amolyan kis erkély-szerűség volt, az egész nem lehetett nagyobb egy normál méretű szobánál. Körülbelül 19-21 emelet magasan, két nagyobb épület közrefogásában helyezkedett el, s alant Netcity hullámzó tömege vibrált.
Angie felállt, és a párkány szélénél húzódó korláthoz sétált.
"Nem tudom elhinni, hogy megtettem... Hogy megöltem őket! Az egész olyan volt, mintha nem is én lettem volna... Ráadásul azóta állandóan ezt álmodom... Hogy újra megtörténik, és akkor... a barátaimnak is vége! Nem! Ez nem történhet meg! De még csak azt sem tudom, mitől volt! Veszélyes vagyok, és fogalmam sincs, mi okozza!"
-Mi ez az egész?!- suttogta könnyeit nyelve.
Ekkor ismét elfogta az az érzés: nincs egyedül.
-Ki van ott?- fordult meg, tekintetét az egyetlen lehetséges bejáratra szegezve. De, ha az előző pillanatban volt is ott valaki, már eltűnt.
"Ki lehetett ez?"- ráncolta homlokát Ang. Mióta felfedezte ezt a kis rejekhelyet, még egyszer sem volt rá példa, hogy társasága lett volna. Eddig. A földön ugyanis egy apró, csillogó valami hevert. A lány szeme tágra nyílt a csodálkozástól, mert egy majdnem teljesen ugyanolyan medált pillantott meg, mint amilyet Protomannel találtak. Az egyetlen különbség csupán az ékszeren lévő minta volt. Elindult a medalion felé, ám alighogy megtette az első lépést, megtorpant.
"De... Amikor azt a másikat találtuk, semmi sem volt! Biztos' csak bele akarom magyarázni..."- még egyet lépett, de a vonzás csepet sem maradt abba, sőt egyre erősebb lett. Végül Ang döntött.

*

Rumiko céltalanul bolyongott a hatalmas épületek és kirakatok dzsungelében.
Jól esett neki barátai aggódása, de már nagyon vágyott egy kis egyedüllétre. Figyelte az emberek arcát, s irigység fogta el egy-egy felhőtlen kacagás hallatán. Időnként eszébe jutott az előző napi beszélgetés édesanyjával:

-Augusztus 14-e, 18:00. Jó estét kívánunk, a híreket látják.- szólt a TV, de Rumi nem hallotta. Gondolatai kezdtek elhatározássá válni. Mélyet sóhajtott.
-Anyu...- ment oda Mrs. Arakashihoz.
-Tessék!- felelte vidáman a nő.
-Valamit... Valamit el kell mondanom!- és a lány minden titkát feltárta.
-Reméltem, hogy elmondjátok.- bólintott édesanyja.- Azt láttam, hogy valami nincs rendben, de úgy voltam vele, amíg nincs nagyon nagy baj, rátok bízom, mikor mondjátok el.
-És...- kérdezte remegő hangon Rumi.- Mi lesz ezután?
-Nagyon szeretlek benneteket, és fontosabbak vagytok az életemnél is.- a nő egyenesen lánya szemébe nézett.- De tudom, hogy szükségük van rátok, és van esély rá, hogy sikerüljön! Csak arra kérlek, nagyon vigyázzatok!
-Köszönöm!- borult Rumiko megkönnyebbülten édesanyja nyakába.

A lány egyszercsak megállt, s tekintetét az út túloldalán magasodó épületre emelte. Szíve összeszorult a fényes üveglapok láttán, aztán csak azon vette észre magát, hogy a kapucsengőért nyúl.
-Blaze Quest Games. Miben segíthetek?- tűnt fel egy 20 év körüli nő arca a kis képernyőn.
-Szia Aiko, Rumi vagyok...
-Rumi? De örülök, hogy itt vagy! Gyere be!- a berregő hang jelezte, a bejárat nyithatóvá vált.
Rumiko épphogy csak átlépte a küszöböt, a recepcióslány rögtön ott termett. Hosszú, kontyba fogott barna haja és rózsaszín kosztümje hivatalos külsőt kölcsönzött viselőjének, ám a valóság cseppet sem hasonlított a látszatra.
A két lány nem sokkal azután barátkozott össze, hogy Rumiko mindennapos vendéggé vált a Blaze rezidencián.
-Tudsz valamit?- nézett a lány reménykedve Aikora.
-Sajnálom...- sütötte le szemét a recepciós.- Félnek beszélni...
-Ezt hogy érted?!
-Csss! Ne olyan hangosan!- vette suttogóra hangját Aiko.- Azt beszélik, belső emberek voltak! Ugyanis Blaze úrfi néhány testőrt is magával vitt...
-Csak nem azt akarod mondani?- faggatózott Rumi, mire barátnője némán bólintott.
-Most hová mész?- nézett Aiko a siető lány után.
-Muszáj beszélnem vele!
-Nem tartom jó ötletnek!- kiáltotta a recepciós, de akkorra Rumiko már rég az első emeleten volt. Megállt az egyik ajtó előtt, s kopogott.
-Szabad!- hallatszott egy mély, érdes hang. A lány lassan benyitott.
-Jó napot...
-Gondoltam, hogy te vagy. Aiko az imént mondta, hogy idejöttél.- fordult meg a férfi. Őszes haján napfény csillant.- Mit akarsz?
-Csak... beszélni...- Rumi szinte lehelte a szavakat. Ez a kemény, rideg üzletember ott állt előtte, ám hiába próbálta leplezni, kisírt szeme elárulta. Ebben a pillanatban csupán egy férfi volt. Egy férj, aki évekkel ezelőtt elvesztette a nőt akit szeretett, s most egyetlen gyermeke halálos veszélyben van.
Óráknak tűnő pillanatok teltek el, s a két ember szótlanul nézte egymást.
-Kérem, bocsásson meg!- Rumiko nem tudta visszafojtani sírását.- Kérem, bocsásson meg, nem akartam!
Már egész testét rázta a zokogás. Mielőtt elindult, végiggondolta, mit mond: úgy tervezte, ő próbálja meg valamelyest megnyugtatni Mr. Blaze-t, de mikor átlépte a küszöböt, minden megváltozott.
Egyszercsak erős karokat érzett maga köré fonódni.
-Köszönöm...- hallotta a férfi elgyötört hangját.- Köszönöm, hogy szereted a fiam, hogy törődsz vele, hogy mindazt megadod neki, amire én nem voltam képes...
Rumi döbbenetében még a sírást is abbahagyta. Lassan hátrált egy lépést, és mélyen az édesapa szemébe nézett.
-Ez nem igaz.- mondta halkan.- Lehet, hogy szavakkal sosem mondta ki, de Chaud érezte.
-Csupán a főnöke voltam...
-Az apja volt, és az is marad! Ez sohasem fog megváltozni! Bármi más változhat, de ez nem!
Az őszinte szavak visszhangoztak a férfi fejében. Lehunyta szemét. Újra végig akart gondolni mindent...
Ekkor a lány PET-je furcsa hangot kezdett kiadni. Rumi még látta, amint Angie megérinti a medált, azután a kapcsolat megszakadt.

*

Sötét volt, csupán néhány pislogó lámpa fénye engedett utat a félhomálynak. A folyosón léptek visszhangoztak, két ember közeledett a cella felé.
-Hé kölyök! A főnök látni akar!- tolta félre a rácsot az egyik férfi.
A fiú nem mozdult, továbbra is a koszos priccsen ült.
-Mondtam már, hogy tőlem nem tud meg semmit!
-Na azt majd meglátjuk!- vigyorodott el a másik.- Kíváncsi vagyok, mennyire pattogsz, ha meglátod, milyen meglepetés vár rád!
Chaud utálkozva nézte a két öltönyöst. Mindkettőt ismerte; két üresfejű barom, akik bedőltek Sozaburo trükkjeinek. Legszívesebben leütötte volna volt testőreit, de "hála" a beadott szernek, izmai csak arra voltak képesek, hogy épphogy megálljon a lábán.
-Na gyere!- ragadta meg a karját az egyik férfi, s elindultak. Az itt-ott pislogó lámpáknál látni lehetett a srác szakadt ruháját, s a testén éktelenkedő véraláfutások is az itt átélt borzalmakról tettek tanúbizonyságot.
Miután a rendőrségi épületben elkapták, ezen az elátkozott helyen ébredt. Sem Kagewaráról, sem Protomanről nem tudott semmit. Mostanra teljesen elvesztette időérzékét, de ellenségei egy dolgot nem tudtak elvenni tőle: reménye mindvégig töretlen maradt. Bízott társaiban, és saját ügyességében, hogy egyszer úgyis kijut innen. De addig is minden tőle telhetőt megtett, hogy akadályozza ellenségei szándékait.
Ahogy haladtak úticéljuk felé, a helyiségek ugyan nem váltak világosabbá, ám a berendezés egyre előkelőbb lett.
Néhány perc gyaloglás után egy nagy faajtón léptek be. Viszont a fiút nem az ezidáig "megszokott" kép fogadta: a 6-7 főből álló vallatócsoport helyett most a köpenyes féri állt a terem közepén, mögötte egy hatalmas képernyőn Raven látszott.
-Mit akar?- kérdezte ridegen Chaud.
-Válaszokat.- felete az idegen.
-Nem tudok semmit, de ha tudnék is bármit, gondolja, hogy elmondanám?
-Sejtettem. És mit szólnál, ha egyességet ajánlanék?
-Egyességet?!- a fiú érezte, ebből baj lesz.
-Ha nem tévedek, ő hozzád tartozik.- vette át a szót Raven, a háta mögött álló navire mutatva.
-Protman!- kiáltotta Chaud.
-Nyugi, a navid és a barátod is jól van.- mondta tettetett nyájassággal a lány.- Az alku a következő: Promant elengedjük.
A fiú tudta, valami készülődik.
-Elmehet, és ha kijut, szabad. Ám ha nem sikerül, az azt jelenti, útközben törlődött.- Raven csettintett, mire a Protomant fogva tartó bilincs engedett.
Chaud nem tudta, mit feleljen: bízott navijében, de egyáltalán nem volt biztos, hogy a lehetőség nem rejt csapdát.
-Chaud! Vállalom.
-De...
-Ha itt maradok, semmi esélyünk, hogy megtaláljanak!
-Rendben...- nehéz szívvel, de Chaud rábólintott.
Ekkor egy ajtó jelent meg a virtuális világban.
"Gyerünk! Teljesítsd csak a próbát, és minden a terv szerint halad!"- gondolta elégedetten Raven, mikor Protoman mögött bezáródott az átjáró.

*

-Üdvözöllek!- hajolt meg mélyen.
-Te is Mamoru no himitsu vagy?- nézett a fiúra Angie.
-Ezek szerint már találkoztál velünk.
-Eddig csak egyvalakivel. De kérhetek valamit?- Ang sokkal bátrabb volt, mint előző alkalommal.
-Csak tessék.- bólintott a fiú.
-Maradj velem! Mikor először kerültem ebbe a helyzetbe, nem tudtam, mi történik, és mi köze van a mosthoz! Mert van köze! Személyesen tapasztaltam… Viszont te talán el tudod magyarázni, mi történik pontosan! Mik ezek? Emlékek vagy valami rejtélyes üzenet? És ennek köze van ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra tömeggyilkossá válhatok…
-Sok kérdés foglalkoztat, és mindegyik helyénvaló. Pontos választ azonban nem adhatok…
-De miért?- vágott közbe a lány.
-Jól figyelj: a rejtély lehet egy emlék, s az emlék lehet maga a rejtély. A rejtély kulcsa az emlékben van, az emlék pedig bennünk él tovább. Nézz magadba, s rálelsz a megoldásra!
-Mi vagyok én, kódfejtő?! Plusz semmi olyan emlékem nincs, ami rendkívüli lenne…
-A feladatom teljesítettem, innentől magad folytatod utad.
-Ne menj el!- kérlelte a lány, ám az őrző már nem volt jelen. A következő pillanatban pedig minden visszatért a normális kerékvágásba. Azt az apróságot leszámítva, hogy a medál még mindig Angie kezében volt.
”Apám! Elég érdekes volt… És más! Arra számítottam, hogy megint valami furcsa történésbe kerülök, ehelyett mindössze a hely lett egy kissé lepusztultabb, de más változást nem vettem észre. Vajon milyen emlékre gondolhatott? Jól van, üsse kő, teszek egy próbát.”
Lehúnyta szemét, és erősen koncentrált. Ekkor a kezében lévő ékszer fényleni kezdett.
-Mi a…?!- nézett döbbenten a medalionra Ang, ami azonban abbahagyta különös viselkedését.
-Látom, végre megtaláltál!
-Ki van ott?- kapta fel a fejét Angie, s azonmód le is dermedt. Egy fiú állt vele szemben, ami még nem is lett volna annyira furcsa a jelen helyzetben, csakhogy a srác szakasztott mása volt a lánynak.
”Ezt az alakot láttam már valahol…”
-Ghostman?
-Ahogy mondod.- bólintott a navi. A haja rövid volt, ám szintén zöld; páncélját a szürke és a világoskék jellemezte.
-Na jó! Most lett elegem!- rázta meg a fejét Ang, s sebes léptekkel indult meg a főút felé.
-Várj! Ne rohanj el!
-És mért ne?! Nyakig ülök a zűrben, egy hullával beszélek, csomó navit kinyírtam, és…
-Lassan, még a végén kiszáradsz!- próbálta csitítani a lányt Ghostman.- Nem te akartad megtudni, mi történik veled? Tulajdonképpen én te vagyok, csak jónéhány évvel korábbról. És igen, valóban törlődtem…
-Szóval ezért hitte, hogy én vagyok.- sütötte le szemét Ang.- Találkoztam a barátoddal…
-Mi van vele?- csillant fel a srác szeme.
-Megbocsátottál neki.
-Tessék?
-Összekevert minket… És én, vagyis ő úgy tudta te, de azután már nem tudtam megmenteni, mert nem akarta…
-Értem…- sóhajtott Ghostman.- Ne okold magad, nem tehettél többet.
-Ő is pont ezt mondta…- suttogta halkan Ang, majd a fiú felé fordult.- Mondj el mindent, amit tudsz!
-Rendben.- bólintott Ghostman.- Legjobb lesz, ha az elején kezdem. Mikor Nicole-hoz kerültem, ő már az árvaházban lakott. 10 éves volt akkor. Minden jól ment, egészen addig, amíg el nem kezdődtek a támadások. Infernonak nevezték magukat, és ahol jártak, mindent felégettek maguk mögött. Nem kíméltek senkit és semmit, ha a céljaikról volt szó. És ők mindent akartak. Magunk között csak „megszoksz vagy törlődsz” helyzetnek mondtuk. Senki sem mert tenni semmit, még a zsaruk is tehetetlenek voltak. Ekkor találkoztam Sawmannel. Már azelőtt is az otthonban élt, de elvolt magában. Sosem szerette a feltűnést… Kiderült, hogy ő és az irányítója kiváló hackerek, és beleegyeztek, hogy segítenek nyomozni. Rájöttünk, hogy az Inferno egy Cerberus nevű programot akar bevetni, ami a megfelelő erősségű navibe építve hatalmas, általuk irányított erőt ad.
Végül sikerült bejutnunk a bázisukra, és megtaláltuk a Cerberust is, de lebuktunk. Túlerőben voltak. Sawman azt mondta, talán ha még idő előtt kiengedjük a programot, gyenge lesz, és elpusztíthatjuk. Akkor pedig az Infernonak is vége! Viszont nem ez történt: az a dög nekünk rontott, és Sawmant vette célba. Bevallom, nagyon féltem. Azt kívántam, bárcsak megmenthetném. Akár az életem árán is. És a kívánságom valóra vált: óriási erőt éreztem, de miután likvidáltam a Cerberust, szinte semmi energiám nem maradt. Ám hiába győztem le, az alap adata sértetlen maradt. Dühös lettem, és ez elvakított. Újra támadtam, de ezt már nem éltem túl. Arra még maradt erőm, hogy elrejtsem a világ elől a szörnyet, de azután megszűntem létezni. Nicole egy utolsó adattöredéket meg tudott menteni belőlem, s annak alapján egy új navit programozott. Ám még mielőtt befejezhette volna, eltűnt…
-Rumiko mesélte… Mikor megkapott, nem voltam teljesen kész… Na ne! Ez azt jelenti, skizofrén vagyok?!
-Nem. Erről szó sincs. Nem vagyok a részed, csak a kiinduló adatod.
-Várjunk csak! Akkor te tudod, hol vannak elrejtve a kulcsok!
-Sajnos nem. Teljesen véletlenszerűen szóródtak szét.
-Kérdezhetek még valamit?
-Rajta.
-Mit tehetek, hogy…
-Hogy ne kövesd el újra azt a hibát?
-Aha.- bólintott Angie.
-Ne hagyd, hogy a dühöd vezéreljen! Ha higgadtan, mértékkel használod a képességeid, minden rendben lesz! A célod az legyen, hogy másokon segíts, ne pedig a bosszúvágy fűtsön!
-Szóval ne öntse el a lila köd az agyam…
-Pontosan. Ám azt hiszem, búcsúznunk kell.
-Mi?! Ugye ezt nem mondod komolyan?
-Ez a te életed, én csak arra vártam, hogy felkészült légy arra, amit meg kell tudnod.
-Hiszen még csak most jöttél!
-És már túl sokáig is maradtam. A barátaid már biztosan aggódnak. Ég veled, és vigyázz magadra!
A fiú búcsút intett, s lassan köddé vált.
-Angie!- hallotta egyszercsak Mira hangját.
-Jól vagy?- kérdezte aggódva Roll, azután szép sorjában a többiek is befutottak.
-Mi történt? Miért szakadt meg a kapcsolat?- tűnt fel Rumiko képe.
-Találtam egy újabb őrzőt…- kezdett volna bele, de ekkor megérezte.
”Itt van!”
-Minden rendben?- lépett közelebb hozzá Megaman, de a lány nem válaszolt. Lassan elindult a főút felé. Lépteit egyre szaporázta, míg végül teljes erejéből rohant.
-Most meg hová ment?- indult volna utána Iceman, ám Mira visszatartotta. Ő már tudta, mi magyarázza nővére furcsa viselkedését.
Angie egyre biztosabb volt benne, megérzése nem csalt.
”Itt van!”
Most egy újabb sarkon fordult be, azután még egyen. A távolság fogyott, már csak néhány 10 méter volt hátra. Egy szűk utcába ért, de nem volt ott senki.
”Ez nem lehet! Biztos vagyok benne, hogy itt van!”
Egyszercsak az egyik ház falán egy ajtó jelent meg, mely néhány másodperc múlva sebesen vágódott ki, majd ugyanolyan gyorsan be is csukódott, és eltűnt, mintha ott sem lett volna.
-Protoman…
A fiú zihálva dőlt a falnak, melyen az átjáró volt, s most neve hallatán felnézett.
-Angie?- a srác nem hitt a szemének. A fogságban töltött idő alatt végig az tartotta benne a lelket, hogy újra találkozhat a lánnyal. És most itt állt előtte…
Ang lassan elindult felé. Annyi mindent akart mondani, de egyszerűen nem tudott megszólalni. Csak megállt előtte, kezét a fiú arcára tette, és óvatosan leemelte a sisakját. Látni akarta, ki akarta olvasni a mélykék tekintetből, vajon ugyanazt érzi-e, mint ő…
A fejfedő hangos koppanással landolt a földön, ám ők észre sem vették.
-Jól vagy?- Angie csupán ennyit tudott mondani.
Protoman nem válaszolt. Csak nézte a gyönyörű, smaragdszemű angyalt…
Egyre közelebb hajoltak egymáshoz, s néhány pillanat múlva átérezhették, milyen a valódi boldogság.
Ebben a néhány másodpercben, ebben a csókban minden benne volt, amit el akartak mondani a másiknak…
-Szeretlek!- suttogta a fiú, miközben szorosan magához ölelte a lányt.
-Én is szeretlek…- suttogta mosolyogva Angie.

*

-Ott van!- mutatott a közeledő navikre Gutsman.
-És… Protoman is vele van!- kiáltotta Suhanc.
-Mi történt? Jól vagy? Hogyan sikerült kijutnod? Chaud is kint van?- záporoztak a kérdések, s a fiú mindent elmesélt.
-Viszont az ajtó, amin át jöttél, eltűnt. Így hogyan találjuk meg a visszavezető utat?- nézett társaira Hope.
-Az őrző azt mondta, a kulcs az emlékben van, az emlék pedig maga a rejtély.- mondta elgondolkodva Angie.
-Mire utalhatott az „emlék”-kel?- sóhajtott Lisa.
-És mi van, ha nem utalás volt?- vetette fel Mitsuki.- Ha valóban egy emléket kell keresnünk?
-A napló!- villant be Lannek.
-Igazad van! Miyu biztosan odaadja!- bólintott navije.
-Te is jössz?- nézett mosolyogva Dolly Protomanre.
-Még el kell intéznem valamit…- nézett komoran maga elé a srác.
-Kár… És ha végeztél?- próbálkozott a gyerek.
-Majd meglátom.- bólintott a fiú.
Furcsán érezte magát. Soha nem hitte volna (vagy legalábbis nagyon nehezen), hogy Chaudon kívül ennyire fontossá válhat valaki számára. Előbb Angie, most pedig ez a kislány, aki alig néhány másodperce látta először, mégis vele akar lenni.
Tudta, nincs egyedül, s nem is lesz többé soha.
-Akkor induljunk.- fordult barátai felé Megaman.
-Rendben!- bólintottak egyetértőn a többiek, majd mindannyian kicsatlakoztak.
-És… Te hol leszel addig, amíg… megtaláljuk Chaudot?- Ang és Protoman még mindig Netcityben volt.
-Valószínűleg a cég rendszerében, amíg nem kapok egy ideiglenes PET-et.- sóhajtott a fiú.
-Csak… mert…- a lány érezte, arca egyre jobban lángol.- Azt gondoltam, maradhatnál nálunk is. Tudom, egy kicsit korai, de legalább nem egy tök rideg rendszerben lennél…
-Köszönöm, de nem lehet. Chaud apjának szüksége lehet rám.- a fiú lassan magához vonta Angie-t.- De azért ígérem, ha lesz időm, benézek.
-Ajánlom is!- kacsintott a lány.

*

Elsőként Lan érkezett a jósdához, ám mikor be akart nyitni, észrevette, hogy az ajtó résnyire nyitva van.
-Ez furcsa!
-Mi az Lan?- kérdezte nyugtalanul Megaman.
-Miyu nem szokta nyitva hagyni az ajtót!
A srác óvatosan bement. Lába beleütközött valamibe, mely üveges hanggal gurult arrébb.
-Miyu!- kiáltotta rémülten Lan a hatalmas felfordulás láttán, ám hiába nézett körül, a jósnőt sehol sem látta.
-MIYU!- szólongatta egyre hangosabban, mire egyszercsak egy halk nyöszörgést lehetett hallani. A hang egy nagy papír- és könyvhalom alól jött.
-Tarts ki Miyu! Megaman hívj orvost!
-Máris!
-Gyerünk, most már itt vagyunk! Próbálta nyugtatni a nőt, miközben azon igyekezett, hogy minél előbb megszabadítsa barátját a ránehezedő súlytól.
-A naplót… akarták…
-Csss! Most nem szabad beszélned!
-De nem találták meg…- hunyta le szemét Miyu.- A gonosz erők nem lelhetnek rá a megoldásra… Lan!
-Tessék!
-Vidd el! Ott van az asztalom fiókjában. Az alja kétrétegű… a felsőt le tudod szedni, ott megtalálod!
-Mi történt?- lépett be a szobába Maylu.
Barátjának válaszolnia sem kellett, a lány rögtön sejtette, mi a helyzet.
-Maradj vele… Én addig megkeresem a könyvet.
Maylu bólintott, majd letérdelt a nő mellé, Lan pedig elővette a naplót. Pár másodperc múlva mentőautó szirénája vijjogott a jövendőmondó lakása előtt, s fehérruhás mentőorvosok vették körül az alig-alig eszméleténél lévő Miyut.
-Központ, itt az A113-as kocsi! Egy 30 körüli nőt viszünk, testén több zúzódás látható, nincs kizárva a belső sérülés veszélye sem…- adta le a jelentést az egyik orvos.
A két fiatal egészen addig a hordágy mellett maradt, míg azt be nem tették az autóba.
-Lan! Mi folyik itt?!- gördült oda Yai limuzinja pont, mikor a mentő elment. A gépkocsiból kiszálló barátaik is kérdőn néztek a két fiatalra.
Maylu megpróbált válaszolni, ám a zokogás bilincsként tartotta fogva torkát.
-Tudták, hogy a napló Miyunál van…- sóhajtott Lan, majd átölelte barátnőjét.
-Szemetek! Ha elkapom őket, számíthatnak egy jó nagy seggberúgásra!- szorult ökölbe Dex keze.
-Menjünk hozzánk!- szólalt meg határozottan Satsuki.- A szüleim dolgoznak, a nővéreim pedig nincsenek otthon. És én lakom a legközelebb.
-Igaza van!- helyeselt Rumiko.
-Rendben, akkor induljunk!- bólintott Tory, és mindannyian beszálltak a limuzinba.

*

A járműben eddig sosem hallott csend honolt. Csak néztek maguk elé, és azon tanakodtak, mi jöhet még…
Lan, hogy valamennyire lekösse figyelmét, beleolvasott a feljegyzésekbe.

„1995. júl.1.

Ha a levél elszakad a fától, már csak a remény és az emlék marad számára.
Anette Taylornak hívnak, és nekem ez az elszakadás 9 éves koromban volt, most töltöm a 14-et. Úgy döntöttem, lejegyzem, mit takar a múlt, s mit tartogat a jövő; hogy évek múlva, megsárgulva visszatekinthessek arra az időre, mikor még üdezöld voltam…
Mindig is különlegesnek tartottak. Nem igaz. Ugyanolyan vagyok, mint a többi ember, csupán egy kicsit másképp látom a világot, mint ők. Az árvaházban a társaim megtették azt, amire a szüleim halála után a környezetem nem volt képes: elfogadtak. Olyannak, amilyen vagyok.

1995. júl. 6.

Ma az egyik navi elpletykálta Sawmannek, hogy új lakó érkezik az otthonba. Ezért volt tehát.
„A fény, mely könnyen sötétséggé válhat.”
Állandóan erről álmodtam. A lányt Nicole O’briannek hívják. Aranyos, cserfes, 10 év körüli gyerek. Egy másik árvaházból került a Vidám Mosolyba; ahogy hallottam, születése óta nincs családja. Egy apró, ág nélküli levél… Miután Ms. Murakami és Mrs. Fraeser bemutatták, hamar beilleszkedett. Mosolygós és gondtalan volt, de én tudtam, ez nem lesz mindig így. Azt viszont nem tudtam, lesz-e elég erőm ezt elmondani neki…

1995. júl. 18.

„A fény sötétté, a sötétség fénnyé válhat, ám a barátságnak semmi sem szabhat gátat.”
Ez a mondat zakatolt a fejemben, mikor először megláttam.
Nicole aznap elkóborolt, az egyik régi holmikat tároló raktárban találtak rá. Jól megszidták, de nem is törődött vele, csak boldogan szorította magához legújabb szerzeményét. Később hallottam, amint Mrs. Fraeser azt mondja az igazgatónőnek, hogy a legutóbbi leltározásnál nem találtak semmilyen PET-et sem abban a helyiségben, sem másutt. Ráadásul a gép elég újnak nézett ki.
Mikor legközelebb találkoztam Nicole-lal, mosolyogva újságolta, hogy a navit Ghostmannek hívják, és nagyon erős, máris több csatát megnyert a többiekkel szemben.
Ekkor újabb gondolat hasított belém: ő lett a 13. netnavi.

1995. júl. 31.
„Ha az első szikrák kigyúlnak, a világ könnyen a tűz martalékává válhat… Ha nem hallod az intő szót, nem tudhatod hogy cselekedd a jót!”
Hát ez nem csak egy kis szikra volt. Sok idő telt el, mióta utoljára írtam. De nem a lustaságom miatt történt!
Lassan két hete lesz, hogy elkezdődött. Vagy több mint két hete? Én már nem tudom… Mindenki fél, az idősebbek a kicsiket nyugtatják. Mi pedig felnőttünk. Felnőttünk, mert fel kellett nőnünk. Még szerencse, hogy a városon kívül vagyunk, így csak halljuk a száguldó tűzoltó-, mentő- és rendőrautók szirénáit; vagy a TV-n keresztül nézzük a híreket, hogy az Inferno éppen mit tett a tűz martalékává…
Mint egy hatalmas lávafolyam, végigsöpörtek mindenen. Remélem, mihamarabb vége lesz ennek az egésznek! El kell mondanom! Meg kell tudnia, hogy ő az, aki megmenthet minket! De most mennem kell, mert Zoe felsírt, és meg kell nyugtatnom.
A jóslat hamarosan valóra válik…

1995. aug. 2.

Ma beszéltem Nickole-lal. Holnapután kezdjük az akciót.

1995. aug. 4.

Sikerült áttörnöm a rendőrségi tűzfalat, így Ghostman és Sawman aránylag könnyen bejutott. Azt hittük, rosszul látunk! Az adatbázisban nem volt semmi! Most vagy minden törlődött, vagy… vagy a zsaruk is benne vannak! Tehát egyedül kell végigcsinálnia… De én ott leszek melletted, ezt megígérem!

1995. aug. 7.

Nicky tegnap odajött hozzám. (Senki másnak nem engedi, hogy így hívja. Azt mondta, sosem volt rokona, de úgy érzi, én olyan lehetek, mint egy igazi testvér…) Szobafogságot kapott, mert egész éjjel fenn volt a neten. Erős és kitartó. Szüksége is lesz rá.

1995. aug. 8.

Ma különös álmom volt: mindent tűz borított, és Ghostman egy hatalmas, háromfejű árnnyal harcolt. Azután Ghostman helyett egyszercsak egy lány állt ott. Akár ikrek is lehettek volna…
Sawman megtudta, hogy egy olyan programot akar felhasználni az Inferno, mely a negatív energiákból nyeri az erejét.
„Az alvilág kapujának őrzője ím testet ölt.”

1995. aug. 11.

Éjjel 11 óra, és Nicky még mindig nem alszik. Látom a PET-jéből áradó fényt az ajtórésen át. Már kezdi elveszteni a hitét. Megértem, hisz még csak 10 éves. Nem szabadna ekkora terhet cipelnie…
„Ha a fény egyszer kihúny, örök sötétség vár.
 S nem létezik többé reménysugár!”
Nem adhatja fel!

1995. aug. 16.
Csörömpölés, sikítás, félelem. Erre ébredt reggel az otthon. A gyerekekkel lemenekültünk a pincébe. A pokol minket is elért.
„Ha a kapu feltárul, végtelen láng borít mindent!”
Nincs több időnk, cselekednünk kell!

1995. aug. 17.
Ma jött el a nap. Remélem nem ez lesz az utolsó bejegyzésem… Veszélyes, amire a Végzet kijelölt, de nem szállhatunk szembe a sorsunkkal.
Remélem, még írhatok, de ha nem: hát búcsúzom!
„Az élet drága, ne feledd,
 S ha csupán életed árán menthetsz életet, tedd.
 Az élet drága, de még drágább lelked egyensúlya!
 Mentsd meg az életet, de ne fűtsön a Bosszú vágya!”
Viszontlátásra!

1996. aug. 17.

Egy év telt el. Egy év, mely alatt sokminden változott. Ghostman volt a Kiválasztott, de lelkének egyensúlya megbomlott… Az árvaház volt a cél. Mindvégig. Mikor idekerültem, éreztem, hogy a képességem erősödött. Ghostman energiája szétszóródott a világhálón, s csak itt lehet újra egy egész. Ahogy a Cerberus is. Nicky az utolsó adattöredékből új navit kezdett programozni. Egy lányt…
Néhány napja tűnt el. De én tudom: a kishúgomat elrabolták. Azóta egy család örökbefogadott. Tudnak az adottságomról, mégis elfogadnak. Már nem álmodok Nickyről. Illetve közvetlenül az eltűnése előtt volt egy álmom: sötét volt, de őt tökéletesen láttam. Ott állt előttem, mosolygott és vidám volt. Egyszercsak ébenfekete madártollak (több száz volt belőlük) borították be, majd teljesen eggyéváltak vele. Egy sziluett látszott. Gyönyörű, kecses test; veszélyesen ragyogó, vörös szemek. Felriadtam. Egyszerűen nem hittem el, hogy az én Nickymmel ez történik.  Azután elvitték.
Folyamatosan figyelem a híreket, a legrosszabbra vagyok felkészülve. De sem a híradó nem mond, sem én nem érzek semmit vele kapcsolatban.
Remélem jól vagy!

2003. aug.17.
Ma megtaláltam a régi naplóm. Átolvastam. Mennyi emlék… Nicky nem került elő. Hirtelen, ha előttem teremne, nem is tudnám, mit mondjak neki. Vagy egyáltalán felismerném-e? Én 22 éves lettem, ő 18. De emlékeimben még mindig az a cserfes, 10 éves kislány… Amilyennek megismertem. Már csak a remény maradt, hogy valahol boldogan éli az életét, ahogy én.
George nagyszerű férj, két csodálatos gyerekünk van, Melanie és Josh.
Nicky, most már megnyugodhatsz, én is fává váltam.”

-Lan...
-Tessék!- kapta fel a fejét a srác, mikor Maylu megszólította. Körülnézett, s akkor látta, hogy megérkeztek. Tekintetét újra a megsárgult lapok felé fordította.
Mikor elindultak Satsukiék lakása felé, Angie elmesélte a múltbéli énjével való találkozást. Őszintén szólva nem igazán értette, miről volt szó. De most minden világossá vált előtte.
Miután beléptek az otthonosan berendezett nappaliba, mindannyian átfutották a könyvet.
-Tehát az utolsó részlet is a helyére került.- sóhajtott Hope.
-De a maradék három kulcs nélkül nem érünk semmit!- vette át a szót Tsuki.- És ha mi nem találjuk meg, akkor ők fogják!-Viszont tudjuk, hol van Chaud!- mondta reményteli hangon Rumiko.
-Mitsukinak igaza van.- bólintott Megaman.- Ha meglesznek a kulcsok, mi leszünk előnyben. És ezt ők is tudják!
-Tehát hajlandóak lesznek tárgyalni.- fűzte hozzá Iceman.- Vagy legalábbis az esély megvan rá...
-És akkor végleg eldől a csata!- mondta elszántan Angie.